A kontroll gyakorlásának igénye összetett kérdés, és nem lehet jónak vagy rossznak titulálni.

Lehetett egy olyan időszaka kisgyerekkorunknak, amikor sérült a bizalom kiépítésére való képességünk. Ez tenné lehetővé ugyanis, hogy jobban viseljük a bizonytalanságot, és ne akarjuk irányításunk alá vonni az eseményeket. És nem kell feltétlenül nagy dologra gondolni. Elég például, ha a gyerekkorunkban divatos sírva hagyás módszerére gondolunk.

 

Persze lehetnek a hátterében neurotikus zavarok, fóbiák, hangulat vagy személyiségzavarok is, de ez nem a coach, hanem a pszichológus és a pszichiáter terepe.

Annyi biztos, hogy érdemes a gyerekkorban keresnünk a kiinduló pontját.

Nem akarok nagyon mélyen belemenni a pszichológiai háttérbe, de annyit érdemes tudnod, hogy Erikson elmélete szerint a bizalom és bizalmatlanság szakasza 0-2 éves korunk között zajlik le. Ha nem sikerül elérnünk ebben az életszakaszban, hogy bizalommal tudjunk fordulni az ismeretlen világ felé, akkor későbbi életszakaszainkban is nehezen fogjuk viselni a bizonytalanságot.

Magunkat okolhatjuk mindenért, és kevésbé leszünk bizakodók másokkal és más helyzetekkel szemben. Az ezzel való megküzdésre alakíthatjuk ki az ellenőrzés, a kontroll alá vonás képességét, hogy minimalizálhassuk a bizonytalanság okozta szorongás mértékét.

De forrása lehet a kontroll iránti igényünknek, hogy magunkénak gondoljuk életünk, vagy akár mások életének irányítását. A kontroll helye ebben az esetben belső, belőlünk fakadó személyiségvonás.

Mindkettőnek megvan azonban a hátulütője, az anyaságunkra nézve is.

 

Akár a bizalmatlanságunk, akár belső motivációnk áll a háttérben, a kontroll iránti igényünk megnehezítheti az anyaságunkat – és életünk más területét is.

Ha azt tanultuk meg, hogy a félelmeinket a kontroll gyakorlásával tudjuk csökkenteni, akkor olyan helyzetekre akarunk hatással lenni, amiktől tartunk, sokszor úgy, hogy tudatosan nem is ismerjük meg előtte a helyzetet. Nem vesszük észre, hogy az esetek legnagyobb részében – társas lényekként – az egyes helyzetekben nem egyedüli szereplők vagyunk. Vagyis nem egyedül a mi határozzuk meg a helyzet alakulását, kimenetelét, hanem a jelenlévő többi szereplő is. Márpedig eredményes kontrollt csak magunk fölött tudunk gyakorolni; mások felett nem olyan biztos, hogy ez sikerül. Vagy sikerül, de akkor a másikkal való kapcsolódásunk minősége sérülhet.

 

Kell egy bizonyos értelmi szint és érzelmi intelligencia ahhoz, hogy felfogjuk, milyen hatást is gyakorlunk gyermekünkre azzal, ha mindent kontrollálni akarunk az anyaságunkban. Persze van ennek egy egészséges szintje.

Gondolok itt arra, hogy egy csecsemőnek nincs semmilyen időérzéke. Számára a napi rutin, a cselekvések megtanult egymásutánisága adja a biztonságot amellett, hogy ott vagy vele. Tehát igenis, kell kontrollálnod azokat a lépéseket, amik egymás után jönnek a mindennapokban. De hátráltatni fog az a kontroll, hogy még akkor is a napirendhez ragaszkodsz, amikor a rajtad kívül álló körülmények ezt nem teszik lehetővé. Például jön a kicsi foga, ezért nyűgösebb, többet akar veled lenni, nem akar sétálni vagy játszótérre menni. Nem akar enni vagy nem eszik annyit, amennyit a nagy könyv szerint kellene. Így valójában a kontroll nem csökkenti, hanem növeli a bizonytalanságodat és a belső feszültségedet.

 

Édesanyaként meg kell értened, hogy a napok alakulására nem csak neked van ráhatásod, hanem a babádnak, gyermekednek is. Persze jó eséllyel neked kell vállalnod a felelősséget érte, még a kisbabád helyett is. Meg kell találnod az egyensúlyt a kontroll gyakorlása és az alkalmazkodás között. El kell fogadnod, hogy nincs mindenre ráhatásod, és nem tudsz mindent a terveid szerint alakítani. Reziliensnek kell lenned. Képesnek arra, hogy igazodni tudj a változásokhoz frusztráció és stressz nélkül. Ez tanulható és fejleszthető képesség. És tudatosan kell jelen lenned. Vagyis fel kell ismerned, amikor a kontroll hiánya nehézségeket okoz számodra, és foglalkoznod kell vele, hogy fel tudd oldani.

A kontrollmániás kismamákat és anyákat könnyebben éri el az anyai kiégés folyamata. Ez azért van, mert a kontroll iránti igény, majd a kontroll nem teljesülésének ténye növeli a belső feszültséget, a krónikus stresszt. Mindezek mellett pedig ott van az újdonsült anyákban általánosságban lejátszódó hormonális változások okozta frusztráció, elbizonytalanodás és hanglatváltozás. Már ezek is hatalmas nehézséget jelentenek annak, aki még csak ismerkedik az anyaságával, a készségeivel, a képességeivel és a kisbabájával. És erre jön rá a kontroll iránti vágy okozta plusz nehézség.

Előbb kerülnek bele abba a spirálba, ami egyre lejjebb és lejjebb viszi őket, miközben nem ismerik fel, miben is vannak benne. Hogyan is nézhet ez ki?

 

Az anyaság esetén is a 120%-ot várjuk el magunktól, és mivel félünk, hogy átlátnak a tettetett magabiztosságunkon, mindent egyedül akarunk csinálni. Persze, hiszen csak így tudjuk igazolni önmagunk számára, hogy érünk valamit, jó anyák vagyunk. Közben becsméreljük, lekezeljük és szidjuk magunkat belső monológunkban.

Egyre több dolgot halogatunk el, kerüljük a kudarc legkisebb lehetőségét is, miközben egyre távolabb kerülünk a családtagjaidtól, barátaidtól. Mindenre az a válaszunk, hogy a gyerek mellett nincs rá idő. Elbújunk az olyan teljesíthető feladatok mögé, mint a mosás, vasalás, főzés, takarítás, mert ezeket rutinból csináljuk, és látszódik az eredmény is. Csillog-villog a lakás. De persze panaszkodunk, hogy mindent egyedül kell csinálni, senki nem segít.

Kontroll alatt tartjuk az egész napot. A babának is be kell tartani a napirendet, nincs eltérés. Reggeli kelés után peluscsere, felöltözés, reggeli, fogmosás, kis játék – közben te rendet rakunk. Aztán jöhet a délelőtti séta. Majd az ebéd, utána alvás – közben kitakarítjuk a ház egyik felét és letolunk két mosást teregetéssel. A gyerek felkel, egy kis játék vele, aztán legyen el egy kicsit egyedül, mert neki kell állnunk főzni. Nyavalyog, hogy nincs el egyedül, erre mi frusztráltak leszünk, mert igenis teljesíteni kell, és ő ezt nem érti meg. Betesszük kendőbe, akkor kicsit nehezebb a dolgod, de legalább tudunk haladni a főzéssel. Mire apa hazaér olyanok vagyunk, mint a mosott… Örülünk, ha nem alszunk el a lefektetés előtti szoptatás alatt. Majd egy gyors zuhany és bezuhanunk az ágyba.

És ezek egy része jó dolog, és szükség van rájuk. De közben elvesszük az időt a pihenéstől és a regenerációtól, amire mind a testünknek, mind a lelkünknek szüksége van az első évben. A testünk 9 hónap alatt alakult át a szüléshez. Ennyi időre szüksége van a visszaalakulásra is. Sok pihenéssel és nem megerőltető mozgással (mint a séta). Ha ezt nem adjuk meg magunknak, akkor a saját „visszaalakulásunkat” nehezítjük meg.

És elvesszük az időt a kisbabánktól is. A sok rendrakás, napi porszívózás, a wc két naponta történő kitakarítása. Ezek mind nem számítanak. Persze nem azt mondom, hogy éljünk mocsokban. De optimalizálni kell a háztartási teendőket.

Ha tudod, szervezd ki, vagy kérj segítséget a családtól. És ne feledd, hogy ott a párod is, aki – bár dolgozik – be tud segíteni neked. Csak épp meg kell engedned, hogy belelásson a lelkedbe, a kétségeidbe, a nehézségeidbe.

Lehet, hogy ezek közül csak 1-2 dolog igaz rád. De kérlek, nézz rá őszintén arra, amit és ahogy most csinálsz!

 

Én vállalom, hogy a fentebb leírtak közül rám több is igaz volt az anyaságom első évében, pedig én aztán sose voltam egy házitündér, már ami a patent rendet és tisztaságot illeti.

De nagyon frusztrált például, ha a gyerkőc hangulata miatt nem tudtunk elmenni vásárolni. Volt, hogy a rossz kedve ellenére is belekényszerítettem, és persze egyikünknek sem volt komfortos. Sőt, rosszabbul jöttünk ki belőle, mintha másnap mentünk volna el. Csak azért, mert a heti tervem szerint nekem azon a napon kell bevásárolni. Hogy miért azon a napon? Mert úgy terveztem. Pont. Nem volt értelmes magyarázat mögötte.

 

Nézzük meg, mit is jelenthet a kontrollhoz való ragaszkodásod hosszútávon a gyermekedre és a párkapcsolatodra nézve.

Kezdjük ez utóbbival.

„Soha nem segítesz itthon. Mindig mindent egyedül csinálok meg a gyerekkel. Pedig megcsinálhattad volna ezt meg azt.” „Még mindig arra várok, hogy megcsináld azt az akármit.”

Ismerősek ezek a mondatok?

Nah igen, ő a házisárkány, aki bennünk él. Részben a hormonok és a fáradtság keltik életre. De amikor kontrollálni akarod a mindennapokat, akkor ráteszel még egy lapáttal erre a sárkányra. És elszabadul a tüzes pokol. Mert a felgyülemlett stresszt és frusztrációt le kell vezetni valahogy.

A párod pedig – mivel nem tudja, hogy milyen természetes folyamatok játszódnak le egy újdonsült anyukában – nem ért az egészből semmit. Úgy érzi, csak cseszegeted. Hogy neked semmi nem jó. És közben ő is bizonytalan az apaság új szerepében. Sérül, az amúgy is sérülékeny állapotban lévő szülői bajtársiasságotok, az összetartozásotok, a lelki – és ezáltal a fizikai – kapcsolódásotok. Elkezdtek távolodni egymástól. Ő semmit nem segít szerinted, és ő eleget is fog tenni ennek a nézetednek. Hiszen nem veszed észre, amikor segít, csak kapja tőled az ívet. Akkor minek is segítsen akármit?

Játszmáztok. És ebből a játszmázásból mindketten csak vesztesként kerülhettek ki.

Vérmérséklettől, hozott családi mintáktól, érzelmi és értelmi képességektől függően kerülhettek majd egymástól távolabb. Vagy talán már ott is vagytok. Lehet ez a gyermek első évében vagy a 4-5.-ben.

Még rosszabb, ha valamelyik állami családtámogató rendszer részesei és lekötelezettjei vagytok. Akkor ugyanis nagyon drága a válás, ha egyáltalán lehetséges. Tehát önként váltok rabjaivá egy nem működő kapcsolatnak, ami még tovább növeli a stressz szinteteket.

És ki sérül még ebből is? Igen, a gyermeketek.

 

Nézzük ő mit élhet át.

Egyrészt anya mindig stresszes, és rosszul érzi magát, ha nem úgy van, ahogy ő eltervezte. Ha merek valamit kérni, mondani vagy olyat teszek, ami őt épp zavarja, akkor kiabál velem. Ilyenkor félek, megijedek, hogy elveszítem őt. Csalódott vagyok, szomorú vagyok, zaklatott vagyok. Arra lenne szükségem, hogy megöleljen. Akkor meg tudnék nyugodni. De ő csak morog, elfordul, otthagy egyedül. Nem rendszeres, de ezért nekem ez így is nagyon nehéz. Nem engedi, hogy kipróbáljam azt, amit éppen meg kell tanulnom. Állandóan kijavít, nem hagyja, hogy rosszul csináljam, és magam jöjjek rá a megoldásra. Például, hogy hogyan kell egyedül, a saját erőmből járni. Ideteszi nekem ezt a valamit, és nem csinálhatom egyedül. Tudom, hogy meg akar védeni, de akkor is.

Látom, hogy anya feszült. Érzem a nevetésén, hallom a szívverésén, amikor hozzá bújok. És apa is mindig fáradt és zaklatott. Már alig nevetnek rám őszintén. Úgy érzem, már nem is örülnek annak, hogy itt vagyok.

Anya azt mondja, csak úgy jó ez a játék, ha úgy csinálom, ahogy mutatja. De ezzel megöli a kíváncsiságomat és a kreativitásomat. Ettől majd később sem lesz kedvem kitalálni dolgokat, pedig akkor majd elvárják, hogy kíváncsi legyek. Például, hogy majd az iskolában akarjak figyelni és tanulni.

Szabályoknak kell megfelelnem. Így növök fel, ezt szokom meg. Követnem kell a szabályokat, mert ha eltérek tőlük, akkor nem szeretnek. Akkor dühösek rám. Akkor büntetést kapok. Például elszeparálnak sarokba állítással, vagy bezárnak a szobámba. Pedig nekem nagyon rossz anya és apa nélkül. Nem is igazán tudom, mi az, hogy anya nélkül létezni…

Vagyis sérül a gyermeked. Az ilyen tartós szülői minta pedig a gyermeknél is mentális és lelki nehézségeket fog okozni. Könnyebben lesz kontroll gyakorlásra hajlamos, hiszen 0 és 2 éves kor között akár erőteljesen is sérülhet a bizalom kialakítási képessége.

Lehet, hogy nem fogja tudni reziliensen, vagyis rugalmasan kezelni a változásokat.

Lehet, hogy nem fogja magát biztonságban érezni, önbizalomhiánnyal és belső frusztrációval fog küzdeni.

Lehet, hogy nehezen barátkozik majd, a nehéz helyzeteket agresszióval akarja megoldani, és rásütik majd, hogy figyelemzavaros.

Szeretnél ilyen életet a gyermekednek? Amiben rossznak, figyelemzavarosnak, alkalmatlannak, nehéz természetűnek bélyegzik és sulykolják belé, hogy ő márpedig ilyen, nincs mit tenni. És ő elkezdni elhinni, mert hisz a szüleinek, a bölcsödei gondozóinak, az óvónéninek és a tanítónéninek.

Biztos vagyok benne, hogy nem szeretnél ilyen életet neki. Hiszen szereted.

 

Nézzük meg, mit tudsz tenni anyaként, hogy elkerüld ezeket a lehetőségeket!

1. Mindenekelőtt vizsgáld meg, hogy mennyire igazak rád az eddig elhangzottak. De ne csak felszínesen, elmaszatolva.
   Igenis, olvas végig még egyszer a cikket, jegyzeteld ki a jellemzőket, és gondolkodj el rajta, hogyan, mikor, milyen gyakran és milyen erővel jelent és jelenik meg az életedben a kontroll iránti igény. Nem csak anyaként, hanem az anyaságod előtt. Nem csak otthon, hanem a munkádban és az emberi kapcsolataidban.
2. A legfontosabb, légy magaddal kegyetlenül őszinte. Ha megmagyarázod magadnak, hogy igen, itt volt ilyen, de ezért meg azért alakult így, akkor hazudsz magadnak. Lekicsinyled a problémát. Talán félsz szembenézni az igazsággal. Megértem, hiszen én is voltam itt. Ezzel szembenézni fájdalmas.
   De a beismerés a változáshoz vezető út első lépése, és nagyon nagy lépés. Az út 40-50%-át is jelentheti. A beismerés után nem arra fordítod az energiáidat, hogy megmagyarázod magadnak a dolgokat, hanem arra, hogy máshogy legyen. Nem egyhelyben toporogsz, hanem tovább tudsz lépni.
3. Döntsd el, mit akarsz megtanítani a gyermekednek, és élj aszerint. Ő ugyanis nem azt fogja tenni, amit mondasz neki, hanem azt, amit te csinálsz. A gyerekek az első években másolással és szabad játékkal tanulnak.
4. Végül kezdj bele a tudatos munkába! Ha nem tudod mi a következő lépése ennek, foglalj egy ingyenes konzultációt ide kattintva, és nézzünk rá együtt a helyzetedre. Találjuk ki, milyen lépések vihetnek el a célodhoz. Aztán el tudod dönteni, hogy egyedül vagy támogatással vágsz bele.

A lényeg, hogy indulj el.