„Az anyaság a női élet beteljesedése.” Hangzik a klisé mondat. De mi is rejlik az ilyen félmondatok mögött? Minek kell megfelelnünk és főként miért? Mi történik, ha megfelelünk?
És mi történik, ha nem?
Hogyan néz ki az anya és az anyaság megítélés a társadalomban?
Kislányként babákkal illik játszanunk. Ha valaki kisautót vesz a kezébe, vagy a fiúkkal szeretne játszani az oviban, máris gyanússá válik. Szólnak is gyorsan a szülőknek, hogy egy kislánynak nem illik így viselkednie. De hogyan is? Közösen játszani a többi – nem feltétlenül nőnemű – gyerekkel? Egyenlő partnerekként?
Mi történik, ha már 3-5 éves korban ezt a nyomást helyezzük a lányainkra, és elkezdjük betagozni őket a társadalom által a nőkre helyezett nyomással?
A kérdés korántsem költői, és bár nem szándékozom mindenre kiterjedő választ adni, igyekszem felhívni a figyelmedet arra, milyen következményei vannak ennek.
Talán téged is elgondolkoztat, mit is cipelsz magaddal, ami megnehezíti most vagy később az anyaságodat. Ezeket pedig tudattalanul is továbbadhatod majd a kislányodnak – vagy a kisfiadnak.
Fontos, hogy lásd ezek a társadalmi hiedelmek és tabuk mindannyiunkra nyomást helyeznek. Rám ugyanúgy, mint rád. Nap mint nap. Megmondják, hogyan éljünk, hogyan gondolkozzunk, mit tegyünk és mit ne tegyünk.
Ebben a cikksorozatban szeretnék veled megosztani pár hiedelmet, és rávilágítani milyen irányba befolyásolhatják az anyaságunkat.
Folytassuk ott, hogy a kislány szépen szót fogad, és nem játszik a fiúkkal. Tologatja inkább a babát a játék babakocsiban. Ezt szabad, ezért nem szólnak neki, nem rendszabályozzák. Ahogy halad a felnőtt kor felé, és megjelenik a nőiessége, másként kezdenek rá tekinteni. Nem az édes kislány, hanem a biopolitika érdekeit kiszolgáló termékeny egyed lesz. Természetesen kell, hogy hasznos része legyen a társadalomnak, ezért fiatal felnőtt korának elejét tanulással és munkával tölti. Álságos célként teszik elé, hogy: legyél önálló, legyenek céljaid, tanulj meg gondoskodni magadról anyagilag, fizikailag, mentálisan.
Aztán amikor a munka világába lép be, meghökkenve tapasztalja, hogy bár sokkal jobb teljesítményt tett le az asztalra eddig, mint a férfi társai: többet tanult, jobb eredményekkel végzett, és a szakmáját is jobban ismeri, a férfiak előnyt élveznek vele szemben. És az mindegy, hogy egy elférfiasodott vagy egy elnőiesedett szakmát választott.
Ennek oka, hogy keményen él a társadalomban a biopolitika: a nő – aki 23 éves – bármikor elhagyhatja a munkáját, hogy gyermeket neveljen, hiszen ez a végső beteljesedése. Ez a feladata. Így a HR-esek és vezetők – a tudattalanul is jól megtanult biopolitikai cél ismeretében – ebből a szempontból is bevizsgálják a jelentkezőket: mekkora veszélyt jelenthet a vállalkozás jövőjére, nyereségére nézve egy anyaság előtt álló ifjú hölgy alkalmazása? Egy ifjú és tehetséges hölgyé, akit elveszíthetünk, hogy beteljesítse élete értelmét? Megéri ez a cégnek, a vezetőnek rövid távon? És hosszú távon? (És már feszegetjük is a nők előtti üvegplafon témáját.)
A nők 25 éves kora körül pedig megindul a beteljesítéssel kapcsolatos társadalmi nyomás-hadjárat. A család és az idősebb generációk tagjai – minden rossz szándék nélkül, a tudattalanul jól megtanult biopolitikai cél ismeretében – kezdik hangoztatni a biopolitika bevett üzeneteit.
A nagymamák elmesélik, hogy a testvérük lánya/unokája már 23 évesen megszült, és csodálatosak a gyerekek. Hát egy nőnek ez a dolga. Meg hát az ő korában ilyenkor már mindenki legalább 2 gyereket szült. Szóval te még mikor fogsz már babázni? Így kicsúszol az időből.
Az anyák is beadhatnak egy-egy mondatot, hogy már elmúltál 32 és a tesódnál már van legalább két gyerek. Szóval te le vagy maradva, és nem teljesíted a kötelezettségedet.
És a kéretlen idegen szakértőktől is elhangoznak:
- „Az anyaság a női élet beteljesedése.”
- „Egy nőnek kell a gyerek a boldogsághoz.”
- „Anyának lenni a legboldogabb dolog a világon.”
- „Anyává válni a legnagyobb feladatunk ezen a földön.”
- „Az anyaság mindent felülmúl.”
Ezek a kis félmondatok, mind a társadalmi elvárást erősítik, hogy egy nő csak akkor lehet teljes értékű ember és a társadalom hasznos tagja, ha anyává válik. A mi feladatunk az anyaság, a reprodukció és a társadalom jövőbeni fennmaradásának biztosítása a gyermek nevelése által. Azt hangoztatja, hogy nekünk pusztán attól a ténytől, hogy anyák vagyunk, boldognak kell lennünk. Hovatovább, ez boldogságunk valódi forrása.
Félre ne értsetek, imádom a kisfiamat – bár mindig is kislányt szerettem volna. Szeretek anyának lenni, és mindent megteszek, hogy olyan édesanyja legyek a gyermekemnek, akire szüksége van. De nem akarom magamat, a nőiségemet és az anyaságomat kiszolgáltatni a biopolitika nyomásának. Nem akarom, hogy a nyomás hatására az anyaságom feleméssze személyiségem minden más részét.
Nem azért akartam gyermeket szülni, hogy a társadalmi elvárásoknak megfeleljek, hanem azért, mert úgy éreztem, erre szüksége van a pszichémnek és a lelkemnek. Hogy ezáltal többé és jobbá válhatok. Ami igaz is lett.
De menjünk tovább…
Amikor a nő – úgy gondolja, hogy – készen áll az anyaságra, szépen lassan megindul a külső nyomás belsővé alakítása is.
Nem sikerül a teherbeesés az első hónapban… A másodikban… A tizedikben… A sokadikban… Mert idő kell neki. Mert sok apró tényezőnek kell passzolnia, hogy megtörténhessen az a csoda, hogy két sejt találkozik, eggyé válik, és megindul az osztódás. De erről senki sem beszélt a biológia órán, a nőgyógyásznál, a médiában, az influencereknél, a sehol!
A várakozás és a próbálkozás közben azonban a leendő anyában – a társadalom reproduktív tőkéjében – ott motoszkál a társadalmi elvárás: mennyire vagyok értékes része ennek a világnak, ha arra sem vagyok képes, hogy teherbe essek? Ezzel pedig csak növekszik a belső feszültség, ami tartós stresszé alakul át.
Számtalan vizsgálat kimutatta már, hogy a teherbe esés esélyét jelentősen csökkenti a tartós stressz. Éppen ezért ez a külső nyomás valójában negatívan hat az anyaságra vágyó nőkben. Mi több, szerintem olyan ördögi spirált alkot, amik évek és évtizedek alatt odáig jut, hogy egyre több a termékenységért és az anyaságért küzdő nő.
Aztán így vagy úgy, de sikerül a megtermékenyülés, és úton van a hőn áhított baba. És onnantól kezdve, hogy a leendő szülők egyértelművé teszik a környezetük számára a kis jövevény érkezését, ez a környezet jogot formál arra, hogy kisajátítsa az édesanyát – hiszen ő már a biopolitika aktív eszköze. Jogot formál arra, hogy megmondja mit tehet és mit nem tehet a kismama. Mit illik, és mit nem illik egy kismamának. Legyen szó a biciklizésről, az étkezésről, az öltözködésről, a munka mennyiségéről és milyenségéről. Ha pedig valamit nem tart be a kismama, ferde szemmel néznek rá a társadalom tagjai.
Nézd csak meg, milyen vélemények köröztek Rihanna várandóssága és öltözködése körül! Egy kismama ünnepelte a testét, a formálódó anyaságát, a kisbabáját. Megmutatta és hangot adott annak, hogy ő büszke erre az állapotra, a testére, a plusz kilóira, a gömbölyödő pocakjára. A kommentelők egy jelentős része viszont élt a „jogával”, hogy kifejezze, nem illik így öltözködni, így mutogatni magát. „És egyébként is, hogy néz ez ki!?” A negatív kommentelők jelentős része pedig NŐ (!!!) volt.
Nekik javasolnám, hogy nézzék meg, egyes ősi társadalmakban hogyan ÜNNEPELTÉK a várandós kismamákat! Hozzáteszem zárójelben, ez mennyivel egészségesebb mentális felkészülést tett lehetővé a kismama számára… Mennyit számított ez a pozitív megerősítés abban, hogy magabiztos legyen az anyaságában… Hogy képesnek és kompetensnek érezze magát kisbabája életben tartásában, nevelésében és fejlesztésében…
Kép forrása: vogue.com
És mennyivel nyitottabb lehetett arra, hogy a külső pozitív megerősítést adó személyektől tanácsot kérjen vagy fogadjon el, mert nem ítélkezésre, hanem együttérzésre és megértésre számíthat…
Szóval a kismama – amellett, hogy már a benne lejátszódó anyaság megszületésével is rendkívül érzékeny és intenzív átalakuláson megy át, – a társadalmi nyomással is megküzd: az elfogadásért cserébe mindent csináljon úgy, ahogy a környezete jónak gondolja. És csak nagyon kevesen döntenek úgy, hogy tudatosan utána olvasnak, mik a legújabb kutatási eredmények, miért és mit is találtak a vizsgálatok. És még kevesebben vannak azok, akik ezeknek a fényében – saját személyiségüket és igényeiket figyelembe véve – alakítják ki az új szokásokat és irányokat. Nem társadalmi nyomás, nem hiedelmek és szokásjogok alapján.
Ezzel pedig nagyon kevesen lesznek azok a kismamák, akik anyává válva tudatosan csökkenthetik a társadalmi és környezeti nyomást, és megálljt parancsolhatnak a testére és pszichéjére jogot formáló biopolitikának. Pedig ezzel lehet mentálisan egészséges és boldog anyává válni, aki nem kérdőjelezi meg saját magát, megérzéseinek helyességét és döntéseit.
Ha kisebb rajtad a külső- és ezáltal a belső nyomás, akkor tudod a legjobbat adni a kisbabádnak: egészséges és vidám gyermekkort.
Ha önmagaddal harmóniában tudsz anya lenni, akkor a kisbabád is kiegyensúlyozottabb lesz.
Ha te hiszel magadban, akkor ő is megtanulja, hogy hihet magában.
Ő a te rezgéseidre rezonál, a te megéléseidre válaszol. Neked mutat tükröt egészen az önállósodásáig.
Ezért is mondják azt neves szakemberek, hogy az anyaság maga is egy önismereti út.
