Szintén a társadalmi biopolitika része, hogy a nők és az anyaság körüli hiedelmek mellett az anyasággal kapcsolatos elvárásoknak is megfeleljenek az anyák.
Az anyaság megszületésének pszichés és lelki folyamatai – mint már írtam az előző részben is – önmagukban is rendkívül megterhelőek a kismama számára, ráadásul nagyon rövid idő alatt játszódnak le. És bár ezzel a területtel már 10-20 éve foglalkoznak a mentálhigiénés szakemberek, mégsem kap széleskörű társadalmi figyelmet.
A várandósok egészségügyi ellátása nem fókuszál a mentális és lelki élményekre. A fókusz a kismama testi-fizikai megélésein van: reggeli rosszullétek, egészséges táplálkozás, mozgás. És ha belegondolsz, mindegyik mögött egyetlen mozgatórugó van: a kisbaba egészséges fizikai fejlődése; csúnyán fogalmazva a biopolitika reprodukciós igényének megvalósulása. És kétségkívül az egyik legfontosabb dolog, hogy a kisbabád fizikailag egészségesen fejlődjön. Az is igaz, hogy ez a te fizikai egészséged megőrzését is szolgálja. És őszintén mondom, ez remek.
Kevésbé tartom építő jellegűnek azt az elvárás halmot, ami az újdonsült családok tanácstalanságát igyekszik kihasználni és befolyásolni. Ezer és egy szakértő, könyv, blogger vagy influencer osztja meg velünk, hogy mi kell egy kisbabának.
Jelentős részük pedig valamilyen juttatást kap azért cserébe, hogy megmagyarázza nekünk, mire van szükségünk. Az pontosan miért is kell nekünk.
Eszméletlen pénzeket lehet elkölteni olyan felesleges termékekre – mint például a popsikrém melegítő szerkezet –, aminek valódi értelme nincs, ellenben keresletet építenek fel rá. És ránk helyezik a nyomást, hogy csak akkor lehetsz jó anyja a gyermekednek, ha rendelkezel ezekkel a termékekkel, ezáltal megadod számára azt, amire szüksége van (A szobahőmérsékletűnél melegebb popsikrémre, ugye…).
Ez egy valóban sok milliárd dolláros üzlet a világon, és a tömegkommunikáció eszközeivel sikeresen használják ki kétségeinket, és építik fel egy tökéletes anya, baba, apa és család képét, aminek utána igyekszünk megfelelni naaagyon sok éven keresztül. Akkor is, amikor már iskolába járnak a gyerekeink.
Azt gondolom, ez ártja legtöbbet a társadalom biopolitikai törekvéseinek.
Pedig híve vagyok a hasznos termékeknek, mint mondjuk a légzésfigyelő, aminek köszönhetően Máté légzéskimaradását is észlelhettük. Vagy a mellbimbó védőnek – igaz, kizárólag orvosilag indokolt esetben. (Ez utóbbi például az az eszköz, ami miatt rengeteg baba lesz – véleményem szerint – kizárólag tápszeres pár hónap után. De ezt a saját megélésem alapján írom, nem vagyok laktációs tanácsadó.)
A kismamák fizikai fókuszú ellátása mellett nagy hangsúlyt kellene fektetni arra, hogy mind te, mind a kisbabád mentálisan és érzelmileg is biztonságban legyen. A mai egészségpolitika erre nem helyez kellő figyelmet. Pedig, ha mentálisan és érzelmileg nem vagy jól kismamaként vagy édesanyaként, akkor a gyermeked sem lesz rendben. Egészen egyszerűen azért, mert te vagy számára az, akihez kapcsolódik.
A pocakban a köldökzsinórnak köszönhetően még fizikai az összeköttetés: veled rezeg; érzi, amit te érzel; a gondolataid rá is hatást gyakorolnak. Ez a kötelék pedig – bár már nem fizikai – a szülést követően is megmarad: az újszülötteknek, a csecsemőknek, a totyogósoknak és még a kisgyerekeknek is igen érzékenyek a kis adóvevőik. Nagyon pontosan érzik és értik meg a körülöttük lezajló dolgokat. És igencsak érzékenyek az elsődleges gondozó, a számukra biztonságot jelentő édesanyjuk megéléseire, gondolataira és érzéseire.
Azért érzem kifejezetten nagy gondnak, hogy az egészségügy és a kismamákra épülő ipar nem foglalkozik a kismamák anyaságra való mentális és lelki felkészülésével, mert ezáltal nagyon sok – anyákat és gyermekeket is érintő – probléma hosszútávon megelőzhető lenne.
Pedig tudjuk, hogy a szülés előtt, alatt és után végbe menő hormonális változások okozzák azokat a viselkedésmintákat, amik minden kismamában és újdonsült anyukában lejátszódnak: aggódás, bizonytalanság, védelmezés, félelem, stressz. Miközben ezek mindannyiunkban lejátszódnak, nem elfogadott erről beszélni, bezárjuk ezt a belső világunkba, és nem merjük kimondani, másokkal megosztani. Ezzel pedig el is indulunk egy lefelé menő úton, ahol találkozunk a megmagyarázhatatlannak tűnő kimerültséggel, a csalódottsággal, az agresszióval, a nemtörődömséggel, a kiégéssel, a depresszióval.
A mentális gonddal küzdő szülőnek viszont a gyermeke is mentális gondokkal fog küzdeni egy idő után. Hiszen ránk reagál, velünk rezeg, tükröt tart nekünk, hogy észrevegyük, valami nincs rendben. A tudatlan szülő pedig csak azt látja, hogy a gyerek agresszív az iskolában, a tanárok rossz gyereknek tartják, valami baj van vele. Így is kezdi kezelni, talán az iskola nyomására elviszi terápiára, ahol megpróbálják felnyitni a szemét, hogy nem csak a gyerekkel van a gond, hanem vele, a szülővel is. Ő mindennek a forrása. Kérdés, hogy ez a szülő elég nyitott-e ennek befogadására, a változtatáshoz szükséges változásra, önismereti munkára, alakulásra.
DE MIÉRT NEM BESZÉLÜNK ERRŐL?
Mert a biopolitikai igény állította hiedelmek szerint nem jogosak az érzéseink és megéléseink. Mert nekünk azt mondták az anyaság a legnagyobb boldogság egy nő életében. Az anyaság maga a női élet beteljesedése. Vagyis minden ezzel ellentétes érzésünket elnyomjuk, ahelyett, hogy tudatosítanánk, és dolgoznánk vele. Megértenénk, és kielégítenénk az érzéseink mögött meghúzódó szükségleteinket.
Pedig azáltal, hogy felelősségteljesen vállaljuk ezt, és segítséget kérünk ebben a drámai mentális munkában – akár kismamaként, akár újdonsült anyaként, eljuthatunk oda, hogy nem érezzük magunkat elveszettnek, bizonytalannak és inkompetensnek. Megelőzhetjük saját és gyermekünk mentális gondjait.
„Az anyaság belső élményei általános érvényűnek tűnnek.”
Vallja Daniel Stern klinikai szakpszichológus, aki 40 évig vizsgálta és kutatta az anyaság megszületésének folyamatát.
Vagyis valóban mindannyiunkban lejátszódik, és így mindannyiunknak dolga van vele, hogy ne csak fizikailag, hanem mentálisan és érzelmileg is egészséges gyermeket tudjunk felnevelni.
Azt is vizsgálta, hogy pontosan mikor válik egy nő anyává. Feltételezte, hogy akkor, amikor megszüli gyermekét. A kutatásai alapján azonban arra jött rá, hogy a legtöbben fokozatosan, hónapok alatt jutnak el odáig, hogy magukat is anyának lássák. Az új öntudat felépülése már a várandósság szakaszában megindul, és bár a szülés hatalmas lökést ad, szükséges néhány hónap teljes intenzitású gondoskodás a babáról, hogy eljussanak új szerepük és énjük tudatosításáig.
Meglátása szerint az anyaság, mint „új azonosságtudat azt igényli, hogy az ember először mentálisan készüljön fel a változásra, majd sok lelki munkával megjeleníti abban új vonásait; végül pedig a változásokat beépíti, hozzáigazítja élete egészéhez (jobban mondva, sokszor életét igazítja az új öntudathoz)”.
Azzal pedig, hogy ezt a munkát elvégzed a várandósság hónapjaiban, valóban megkönnyítheted az előtted álló 15-20 évet, a gyermeked egész életét (az unokákról nem is beszélve).
