Miért kell teret adnunk ezeknek a negatív érzéseknek? Miért kell hagynunk, hogy jelen legyenek az életünkben? Miért kell törődnünk velük? És miért nem szabad úgy tennünk, mintha nem is lennének? Miért az a legrosszabb forgatókönyv, ha a szőnyeg alá söpörjük őket?
Anyaként nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a negatív érzéseinkkel (is), és a helyükön tudjuk őket kezelni. Azt persze korántsem állítom, hogy könnyű.
Amikor Máté a nyaraláson kapta el a kéz-láb-száj vírust, kimondhatatlan szenvedést okozott látni, ahogy Máté vergődik a fájdalomtól, és semmit, szó szerint semmit nem tudok tenni. Mert nem hat jobban a gyógyszer, és nem is adhatok neki többet. Szerettem volna mindent átvenni tőle. Szerettem volna helyette viselni ezt a fájdalmat.
És biztos vagyok benne, hogy a gyakorló anyukák már éreztek hasonlóan.
Sajnos a társadalmi elvárások, a félmondatok, a hiedelmek mind azt mondják, hogy ne foglalkozz a negatív érzésekkel. Hogy ezek nem validak, nem engedheted meg magadnak.
Pedig a negatív érzelmek teljesen természetesek, csak a kultúránk medikalizálja túl őket, és vár el tőlünk folyamatos pozitívitást. A negatív érzések ugyanúgy a személyiségünk szerves részei, amik sokszor segítenek nekünk bizonyos helyzetek megoldásában.
Azzal, hogy elfojtjuk, figyelmen kívül hagyjuk őket – mert ez a társadalmi-kulturális elvárás –, nem oldójuk fel a kiváltó okot. Így az továbbra is dolgozik bennünk, gyülemlik a stressz, a feszültség, ami előbb vagy utóbb, vérmérsékletünktől, normáinktól és szocializációs mintáinktól függően egyszer csak kirobban belőlünk. Valahogy. Hevessége pedig attól is függ, hogy mennyire elszántan próbáltuk elfojtani.
És persze máson vezetjük le. Mondjuk a gyerkőcön, aki gyengébb nálunk, és nem is tud ellenállni. Sőt ledermed, leblokkol a biztonságot nyújtó anya érthetetlen reakciójától. Vagy a párunkon, akivel így könnyen romolhat meg az érzelmi és bajtársi szövetség.
A pozitivista pszichológia néhány képviselője szerint a negatív érzelmeket lehet pozitívakkal helyettesíteni. Ez azonban magunkra, és a negatív érzelmeinkre erőltetett megoldás, ami ugyanoda vezet. Azzal, hogy le akarjuk halkítani ezeket a negatív érzéseket, valójában csak felerősítjük őket.
Ha azonban megengedjük magunknak a negatív érzések megélését, és egy lépéssel messzebbről vizsgáljuk őket – lehetőleg ítélkezésmentesen és őszintén –, akkor már az azonosítással megfelelő válaszokat dolgozhatunk ki rájuk, és befolyásolhatjuk az ezekre az érzésekre adott reakcióinkat. Egyáltalán nem könnyű feladat, de kis idővel és odafigyeléssel ki tudjuk zárni azokat a zsigeri reakcióinkat, amiket – még az is lehet, hogy – utálunk magunkban.
És amit eddig írtam, az igaz a gyermekeink negatív érzéseire is. Nem szabad lekicsinyelnünk az ő nehézségeiket – amik rossz érzéseket váltanak ki belőlük – csak azért, mert a mi nézőpontunkból azok semmiségek. Tisztelettel kell bánnunk ezekkel az érzésekkel, meg kell próbálnunk megérteni az ő szintjükön, és segíteni nekik elfogadni, alakítani, kezelni ezeket a negatív érzéseiket.
Az érzelmeikkel jól bánó (magas érzelmi intelligenciával rendelkező) gyerekek sokkal könnyebben boldogulnak az életben, sikeresebbek és kiegyensúlyozottabbak. Erre John Gottman amerikai kutató pszichológus hosszútávú kutatása is rávilágított
Az érzelmileg intelligens felnőttek pedig mentálisan és fizikailag is egészségesebb életet élhetnek: kiegyensúlyozottabbak a kapcsolódásaik – mint például a párkapcsolatuk vagy a munkatársi kapcsolataik -, fittebbek, és a stressz is kevesebb nyomot hagy testük egészségi állapotán. Például nem lesznek a gyerekekkel együtt ők is állandóan betegek. Részben azért, mert nem belülről eszi őket a negatív érzelemtömeg, hanem tudatosítják magukban, megfigyelik a rájuk gyakorolt hatást, és megkeresik a kiváltó okot. Már a megértéssel sokat segítenek a helyzetükön, de a valódi ok megoldásával még jobb eredményeket érhetnek, és érnek is el.
Azt nem mondom, hogy a Máté betegsége alatti kétségbeesések, aggodalmak és félelmek közepette mindig tudatosan tudtam kezelni a negatív érzéseimet. Nem is az a lényeg, hogy tökéletesen csináljam. Hanem az, hogy ne kicsinyeljem le őket. Hogy ne rejtsem őket el mélyen magamba. Mert azzal csak a belső feszültségem fog nőni. Sokkal többször tudtam nyugodt maradni, mint vártam, és az én nyugodtságom, Máténak is könnyebbséget, biztonságot, támaszt jelentett. Ezt tudtam neki adni magamból.
De mi másért, ha nem ezért vagyunk édesanyák?!
